11. Nothing like us

Jiyong szemszöge:

Kis rábeszélés után megpuhítottam Angelt, aki teljesen kiborult az új információk hallatán. Meg is értem, hiszen a legjobb barátnője gyakorlatilag átverte. Nyilván nem Salome hibája, hanem az enyém. Nem engedhettem meg magamnak, hogy egy, a kiadó által komolytalannak ítélt kapcsolatot a nyilvánosságra hozzam. Senkinek nem beszélhettem róla a YG-n kívül, Salome pedig mindenki elől titkolta még azt is, hogy ismer. Úgy tűnik, nagyon jól végezte dolgát, ha még a legjobb barátnője sem sejtett semmit. Nem gondoltam volna, hogy képes ennyi ideig tartani a száját mindenki előtt. Hihetetlen nő.
Miután biztosra vettem, hogy lefixáltuk a másnap esti randit, viszonylag nyugodtan indultam a parkolóba, hogy járművembe ülve elkocsikázzak Salome otthonához. Nem hazudok, liftezett a gyomrom, olyan érzésem volt, mintha a válságban lévő kapcsolatunkért kéne küzdenem, pedig ez már régen holt ügy volt. Kényelmes tempóban vezettem, elvégre nem voltam meginvitált vendég, csupán jóvá akartam tenni bűneimet. Gyónni, vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy megtisztuljon a lelkem, és nyugodt szívvel aludjak el este.
Mikor odaértem, vettem pár nagy levegőt, de mielőtt meggondoltam volna magam, ráültem a csengőre. Mivel nem érkezett semmi életjel, gondoltam kopogok is ezzel biztosítva Salomét arról, hogy nem tágítok, bármennyire is szeretné. Végül kinyílt az ajtó, és egy megtört, kisírt szemű lány került szembe velem. Haja kócos volt, melegítőnadrágot viselt, meg egy pulóvert, ami lógott rajta, de még így is szép volt.

- Szia - köszöntött halk, rekedtes hangon, s könnytől csillogó szemeit rám szegezte.

- Szia, bemehetek? - Nem válaszolt, csak kitárta maga mellett az ajtót, és lehajtott fejjel beengedett, majd bezárta a nyílászárót. Levágódott a kanapéra, feltehetőleg itt alakított ki magának egy kis vackot. Az egész bútort ellepték a zsebkendőhegyek, meg a cetlik, amikre mindenféléket írt. A szófa végében egy pléd pihent, amibe becsavarta magát, amint helyet foglalt. A kávézóasztalon teáscsészék és filterek, szerelemtől és romantikától csöpögős könyvek és filmek hevertek. De mégis egyetlen egy dolog szúrt szemet igazán. A tárva-nyitva álló kis ládika. A szívem egyre hevesebben kalimpált össze-vissza. Képtelen voltam feldolgozni, hogy megkapta, és megnézte tartalmát. Akkor zúdítottam rá mindent, mikor a legtörékenyebb, és a legsebezhetőbb. Egy idióta vagy Jiyong.

- Szeretnék bocsánatot kérni. Szörnyű dolgokat vágtam a fejedhez, nem gondoltam át. Még ha így is érzek, nem most kellett volna rád zúdítanom ezeket. Kérlek, ne haragudj rám - ültem végül mellé, egészen közel piciny testéhez.

- Nézd, nem kell bocsánatot kérned. Tudom, hogy azt élem át, amit te nemrégen, és most, hogy tudom milyen szar, én jövök neked egy bocsánatkérdéssel. Egy önző liba voltam, és nem értékeltem azt, amim van. Sajnálom, hogy ignoráltam minden próbálkozásodat, és egy ideig téged is. Tudod, nekem is nehéz volt lezárni azt, ami köztünk volt. Már úgy éreztem, nem szeretlek, legalábbis úgy akartam érezni. Jungyeol befolyásolt, én pedig hagytam magam, mert magányosnak éreztem magam.

- Sosem mondtad. Tudtad jól, hogy bármikor szólhatsz, és ha lehetséges, kiveszek pár napot, vagy éjszakázok, hogy láthassuk egymást. Nehéz volt nélküled. Sal, én tényleg szerettelek - néztem szemeibe.

- Ne, ezt ne - fordított el fejét.

- Mit ne? - simítottam meg térdét a takarón keresztül.

- Ne légy velem kedves. Nem érdemlem meg, és más érsz el vele, mint amit szabadna.

- Mégis mit érek el? Szerinted kihasználom, hogy rosszul érzed magad? Hát így ismersz?

- Nem, csak.. félek.

- Mitől?

- Hogy megint megbánt és elárul valaki. Mocskosul fáj - elmosolyodtam. Tényleg fáj, mar, már-már elviselhetetlen, de neked tűrnöd kell, és ki kell állnod a próbát. Meg kell ráznod magad, és fel kell állnod, hogy azt mondd az életnek, Csak ennyit tudsz? 

- Mi lenne, ha kicsit rendbe szednénk az életedet?

- Mire gondolsz?

- Rendbe rakom a nappalit, amíg te emberi alakot öltesz, hogy képes légy velem jönni enni valamit. Ahogy ismerem ezt az állapotot, az utóbbi 24 órában nemigen került semmi tápláló a szervezetedbe.

- Legyen - sóhajtott egyet, majd kikászálódott a takaró fogságából, és megindult a fürdőszoba felé.

Amint eltűnt, egy szemeteszsákba pakoltam a használt zsebkendőket és teafiltereket. A bögréket a mosogatóhoz vittem és beáztattam, a filmeket a helyükre raktam, a könyveket pedig egy stócba pakoltam. A kis ládika üres volt, így azt az asztalon hagytam. Mire végeztem, Salome is készen állt valami ételnek nevezhető dolgot magához venni. Legnagyobb meglepettségemre a szakítás legkisebb nyomai sem voltak észlelhetőek rajta. Szeme csillogott, ám most nem a könnyektől. Fekete, gyöngyházfényű haja illata messziről megcsapott, ruhája rendezett volt, és kifinomult, mint ő maga.

- Ezt hogy csináltad?

- Micsodát? - kérdezte sejtelmesen, közben végre a mosoly szikrája mutatkozott meg arcán.

- Csodásan nézel ki. Ha nem tudnám, mi történt, azt hinném, kicsattansz az örömtől.

- Ez valójában így van. Örülök, hogy végre barátokként mehetünk valahova - mosolyodott el. Persze, barátokként.

- Igen, ez szerintem is remek. Indulhatunk? - bólintott, így az autóm felé vettük az irányt. Sushi mellett döntöttem, így egy kis, hangulatos éttermet választottunk. Meglepően fesztelenül tudtunk beszélgetni, mindkettőnk megkönnyebbült kicsit, hogy végre barátként tudunk gondolni a másikra. Többé-kevésbé nekem is sikerült kizárnom a még lezáratlan vágányokat, és kizárólag a baráti érzésekre koncentráltam.

Este hazakísértem, ő pedig behívott, amit természetesen nem utasítottam vissza. Kicsit úgy éreztem magam, mint megismerkedésünkkor. Nem voltak kínos csendek, sem elrontott pillanatok, csak őszinte beszélgetések, kisebb-nagyobb egymásra találások, és kacagások.

- Mostanában elég bonyolult az életem - törte meg a nevetés kifújása utána röpke csöndfoszlányt a lány. - Nem tudom miért, igazán, fogalmam sincs. Talán olyasmit keresek, ami nem is létezik.

- A szerelemre gondolsz?

- Is. De nem csak arra. Szeretnék mindent jól csinálni, de sajnos ez nem megy. Mindig választanom kell a számomra igazán fontos dolgok közül.

- Például mik közül?

- Karrier, szerelem, barátság. Mindegyik fontos. A szerelem után persze jöhet a család, de előbb ennek a háromnak a tökéletes egyensúlyát kell valahogy megteremtenem.

- Ez butaság. Nem létezik tökéletes nő, sem tökéletes élet. Valami mindig zűrös lesz, hidd el.

- Tudom, hogy lehetetlenre vállalkoztam, de úgy érzem, ha meg sem próbálom, már azelőtt kudarcot vallok, mielőtt kitűzném a célomat. Érted, nem?

- De, persze. Csak a szerelem zűrös ügy. A barátság nem az, ha igazi barátot találtál, aki tényleg érted van, és nem ellened. Angellel ilyenek vagytok egymásnak nem?

- A barátság zűrös ügy. Angel érdekes lány.

- Azt tapasztalom - mosolyodtam el.

- Nem, úgy értem nem tudod eldönteni, mit akar. Mintha két személyisége lenne, és kedvére váltogatná őket. Kicsit ijesztő, mert sosem tudod, hogy éppen melyik Angellel futsz össze aznap. Előnye viszont, hogy így mindig érdekes marad, és titokzatos. Van valami, amit rejteget, de nem tudom mi az, és azt sem, hogy miért.

- Azt hiszem, mégsem olyan mély a barátságotok, mint képzeltem.

- Neki én vagyok a legközelebbi barátnője.

- És neked?

- Talán ciki bevallani, de nekem is ő. Mindig olyan barátnőt képzeltem el magam mellé, aki előtt nincsenek titkaim. De te inkább voltál ilyen, mint Angel bármikor - mondta komoly arckifejezéssel, amin elnevettem magam.

- Nem tudom, hogy ez most bók, vagy sértés, de legyen inkább az előbbi.

- Amíg nem voltam meggyőződve arról, hogy túlléptél rajtam, próbáltalak ignorálni, és elfelejteni, kitörölni az életemből, de ezzel egy igazán értékes embert hagytam figyelmen kívül.

- Most, hogy a padlón vagy, jól jön egy széles váll, amin kisírhatod magad.

- Ez nem igaz! Vagyis igaz, de nem csak ezért örülök neked.

- Hanem miért?
- Mert végre barátok vagyunk. Mert azok vagyunk, nem?
- De, persze – feleltem halkan, és a födet kémleltem. Valami olyasmit pillantottam meg ott, amit nem akartam. – Hoznál nekem inni?
- Persze, mit szeretnél? Bort?
- Nem, semmi szeszeset, vezetek – jelentettem ki határozottan, majd villámsebességgel a zsebembe tettem az imént észlelt tárgyat. 
- Tessék – nyújtotta át a vizet. 
- Köszönöm. A láda… - mutattam sejtelmesen az asztalra. 
- Igen, láttam Jiyong. 
- Elolvastad?
- Igen. 
- Sajnálom, hogy rád zúdítottam, igazából semmi jelentősége nincs, és nem is érdekes már. 
- Azért tetszett – mosolyodott el. 
- Tényleg?
- Szeretem, mikor őszinte vagy, és megnyílsz, és ezt csak a zenén keresztül tudod igazán átadni. De nem hallottam még ezt a szöveget. 
- Tudom, nem is fogod. Ezt magamnak írtam, meg kicsit neked, de inkább hozzád. Nem tartozik másra. 
- Értem. Elénekled nekem?
- Elénekelni?
- Persze, tudom, hogy neked nem létezik olyan, hogy csak szöveg. A dallam hozzá tartozik, egyben ér igazán valamit, mint a Kwon és a Jiyong – mosolyodott el. Ez a mosoly igazán hiányzott az életemből. Egy őszinte, tiszta mosoly, amit nekem címzett ez a lány. Nem kellett több, megköszörültem torkomat, s nekikezdtem.

Lately I've been thinkin', thinkin' 'bout what we had
I know it was hard, it was all that we knew, yeah.
Have you been drinkin', to take all the pain away?
I wish that I could give you what you, deserve

'Cause nothing can ever, ever replace you
Nothing can make me feel like you do, yeah
You know there's no one, I can relate to
I know we won't find a love that's so true.

There's nothing like us, there's nothing like you and me
Together through the storm
There's nothing like us, there's nothing like you and me
Together.

Könnyek gyűltek szemeibe, de szótlanul hallgatta végig a három rövidke versszakot. Magam sem tudom miért, de én is elérzékenyültem. Az együtt töltött idő nem múlt el nyomtalanul, engem jobban megviselt a szakítás, és az elválás, mint Salomét, mégis ő volt inkább megrökönyödve.
- Ez nagyon szép volt – mondta megilletődve. Reakcióként csak elmosolyodtam. – Tényleg. Köszönöm, hogy elénekelted.
- Ugyan, semmiség.
- De nekem sokat jelent.
- Miért?
- Mert sosem írtak még nekem ilyen szépet. Nem mondta senki, hogy sosem lesz olyan ember az életében, mint én. Én ezt most komolyan vettem, és igazán jól esik.
- Ne feledd, az akkor volt Salome.
- Egészen eddig tepertél, ne mondd, hogy most nem akarsz többet– csúszott hozzám közelebb.
- Mire készülsz?
- Semmire, de arra gondoltam, ha még most is úgy érzel… - simított végig mellkasomon.
- Állj le, - tekintettem kezére- te sem szeretnéd, ha esztelenül hoznál döntéseket. Zaklatott vagy és feldúlt- fejtettem le magamról apró végtagját.
- Nem akarok leállni. Nem vagyok zaklatott, most tudom csak igazán, hogy mit akarok.
- Nem tudod. Most pedig mennem kell – pattantam fel mellőle.
- Ne menj el! Nem kezdhetnénk újra?
- Mi értelme lenne? Egyszer már nem működött. Otthagytál. Nem változtam, Salome. Én ugyanaz az ember vagyok, akit nemrég elhagytál valaki másért, valaki újért és jobbért. Mi a garancia arra, hogy legközelebb nem teszed meg? Nem lettem se jobb, se rosszabb. Ami egykor nem tetszett neked, az most sem fog. Én toleráns voltam és igyekeztem együtt élni a hibáiddal. Tudod mit? Talán még szerettem is őket. De már más időket járunk.
- Azt ne mondd, hogy nem érzel semmit irántam – csordultak ki könnyei kétségbeesést tükröző szemeiből. – Kérlek, próbáljuk meg újra. Csak még egyszer, utoljára. Veled akarok lenni.
- De én nem akarom – nyitottam ki az ajtót.
- Várj! Miért nem akarod?– kérdezte komolyan, mire elmosolyodtam. – Most mi az? Nélküled nem az lennék, aki most vagyok.
- Tudod, a jövő ijesztő. De nem mehetsz vissza csak azért a múltba, mert azt már ismered.

Otthon a rögzítőmön három hangüzenet várt, mind Angeltől. Miközben megszabadultam a fölösleges ruhadarabokról, lehallgattam az összeset.  

„Szia, öhm… én vagyok. Vagyis Angel. Szóval én. Öhm… azért hívtalak, mert gondoltam, ha esetleg ráérsz, akkor talán eljöhetnél a parkba. Én futni indultam, de akkor sétálnánk, de nem vetted fel, szóval öhm… Mindegy felejtsd el, szia.”

- Bolond ez a lány – mosolyodtam el, majd megnyomtam ismét a lehallgatásra szolgáló gombot.

„Megint én, Angel. Csak azt akartam mondani, hogy beugrott minden, holnap találkozunk, és ma nem érsz rá, mert Salome előbbre való, szóval vedd meg nem történtnek az előző üzenetet, rendben?”

- Mi ütött belé? – hallgattam meg a következő üzenetet.

„Szia Jiyong, megint én vagyok, Angel. Az előző két üzenet… ne is törődj velük, jó? Csak… nem tudom mi ütött belém, ígérem, inkább kitörlöm a számodat. A végén még azt hiszed, zaklatlak, pedig nem vagyok rajongó. Mármint, szeretem a zenédet, de nem úgy, ahogy a rajongók, szóval én téged is szeretlek, vagyis… Oh, Angel, mit csinálsz…? Mindegy. Jó éjt Jiyong, akkor holnap, mármint, ha ezek után még áll a vacsora.”

- Oké, szerintem ideje lenne felhívnom. Miért beszélek magamban? Hihetetlen, kezdek bedilizni – emeltem fel a kagylót és tárcsáztam a számot. Csak akkor tudatosult bennem, hogy az éjszaka közepén telefonálok, mikor felvette a telefont. Hangja fáradt volt, egyértelműen tudtomra adva, hogy abban a pillanatban kelt fel.
- Tessék?!
- Angel, szia! Ne haragudj, hogy felkeltettelek, észre sem vettem, hogy ennyi az idő.
- Ki beszél? – mondta alig érhetően.
- Jiyong vagyok – nevettem el magam. – Gondoltam, ha még áll a kis parkos kiruccanás, találkozhatnánk, de nemhogy aktualitását vesztette a dolog, sikeresen fel is vertelek. Ne haragudj.
- Egy óra múlva, a parkban.
- De aludtál, nem?
- Már nem alszom. Szóval egy óra múlva, ne késs.

Egy óra múlva kabátban toporzékoltam az egyik félreeső padnál a parkban. Olyan érzés volt, mintha lázadó kamaszként kiszöktem volna az éjjel randizni a titkos szerelmemmel, akiért mindenre képes lettem volna. Persze most más volt a helyzet, nem voltam tinédzser, nem szöktem ki, csupán úgy döntöttem, elmegyek az éjszaka közepén sétálni egy lánnyal, akit kedvelek.
Pár perc múlva egy idegen testet éreztem felugrani a hátamra. Nagy kuncogások közepette megfogtam lábait és pörögtem vele.
- Remélem te vagy az Angel – vigyorogtam.
- Ki más lenne? – csimpaszkodott nyakamba nevetve.
- Egy pszichopata – álltam meg a forgásban.
- Na, ez most fájt – ugrott le és lebiggyesztette ajkait.
- Dehogy fájt, viccesnek találod – vigyorogtam folyamatosan és homlokához nyomtam az enyémet. – Mehetünk, vagy még játszod a sértettet? – kuncogtam.
- Mehetünk. Mesélj, milyen volt?
- Micsoda?
- Hát a találkozás Saloméval.
- Igazából érdekes. Szerintem túl van Jungyeolon, csak most fél, mert nem tudja, hogyan tovább. Jól jönne neki egy barát – löktem meg kicsit.
- Értettem a célzást, de haragszom rá.
- Nem tarthat ez örökké.
- Tudom, majd megbeszéljük. De szeretnék új embereket megismerni.
- Félredobod?
- Nem ezt mondtam! Csak azt, hogy mellette új barátoknak is van hely az életemben.

Egész éjjel beszélgettünk, és annyira elfáradtunk, hogy végül mindketten nálam kötöttünk ki. Tisztán emlékszem, hogy a mellkasomon aludt el, hozzám bújva, de mikor felkeltem, sehol nem találtam. Olyan érzésem volt, mint mikor az egyéjszakás kaland után menekül az egyik fél, nehogy kiderüljön valami jelentőségteljes információ róla, mondjuk a teljes neve. De Angel miért hagyott itt?