10. Forgiveness

Jiyong szemszöge:

Bűntudat.
Mi is ez igazából? Mikor ”helyes” bűntudatot éreznünk? Mikor vagyunk valóban hibások? Kinek van joga ítélkezni a cselekedetek és az emberek fölött? Mitől lesz valaki bűnös, és ártatlan?
Megannyi kérdés gyötört este, mikor egyedül próbáltam alvást szimulálni. Hogy kinek, magam sem tudom, de képtelen voltam a magatehetetlen, nyugodt állapotba taszítani fáradt lelkemet. Bármivel próbálkoztam, csak álmatlanul forgolódtam, és Salomén járt az eszem. Igazam volt, tudom jól, de hogy hagyhattam ott ilyen gondolatokkal, és problémákkal egyedül. Én tudom a legjobban, hogy milyen rossz is ez, és most, hogy minden el kéne viselnem tőle, csak még jobban ártok neki. Igen, bűntudatom volt, mert tisztában voltam azzal, hogy mit él át. Végül már nem tudom hogyan, de sikerült elaludnom. Még az éjjel megbeszéltem magammal, hogy az új nap legfontosabb feladata a tegnapi incidens elrendezése lesz. Megint én kérek majd bocsánatot, és én alázkodom meg, de tudom, szüksége van valakire, aki mellette van.
A szokásos reggeli rutinom után a stúdiómba vezetett utam, ahol volt pár elintéznivalóm. Papírmunka, és a hamarosan megjelenő szólóalbumokon is dolgoznom kellett. Szokásomhoz híven a kávéautomatánál kötöttem ki még a stúdió előtt. Mint mindig, most is szükségem volt az extra energiára az egésznap tartó sürgés-forgáshoz. Miután elfogyasztottam az éltető italt, a saját kis birodalmam felé vezetett utam. Kényelmesen elhelyezkedtem, és átolvastam a papírokat, majd mindent aláírtam, és hitelesítettem, amit kellett. A hosszas olvasgatás alatt megéheztem, így tartottam egy kis szünetet. Lementem, hogy valami elemózsiát vegyek magamhoz, amit gyorsan elfogyasztok, hogy gyorsan visszatérhessek a munkához. Az asztaloknál Minzyvel találkozott tekintetem, így végül úgy döntöttem, megengedek magamnak egy hosszabb pihentető beszélgetést kedvenc üdvöskémmel.
- Szia, törpi – ültem le vele szemben vigyorogva, amit egy bájos mosollyal fogadott.
- Szia! Minden rendben?
- Persze, mi baj lenne? – falatoztam közben mohóságomat leplezve.
- Tudod, tegnap nem tűntél valami jókedvűnek.
- Ja, igen… Tudod, az tegnap volt. Új nap, új esély. Veled mi újság?
- Aggódom érted.
- Ugyan miért? Nincs szükség rá.
- Tudom, hogy te vagy a független és erős Kwon Jiyong, de éppen ezért. Nem akarom, hogy magadba fojtsd a problémáidat.
- Minzy, tudod, hogy te vagy az első, akinek mindent elmondok – mosolyogtam rá teli szájjal.
- Fúj! Óvodás vagy – fintorgott, mire elnevettem magam.
- Tudom. De miből gondolod, hogy problémáim vannak?
- Még kérdezed? Egyik pillanatban a fellegekben jász, pár órával később pedig félek, nehogy megfojts egy kanál vízben.
- Igen, az nem lenne túl szép halál – gondolkoztam el.
- Figyelsz te rám egyáltalán? Ne csak a hülyeségen járjon az eszed. Olyan komolytalan vagy.
- Te megy koravén.
- Kösz, ez igazán kedves tőled – állt fel, majd gyors léptekkel indult meg ez egyik próbaterem felé. Remek. Ezt is elszúrtam. Mostanában túl szeszélyes hangulatom van, és csak azt bántom, akit szeretek. Leszámítva persze Angelt. Őt anélkül vetettem meg, hogy tudtam volna, ki is ő. Remélem, nem haragszik már érte. Bár, ahogy múltkor észrevettem, kicsit sem zavarja a megismerkedésünk, és az első találkozásunk. Mármint biztosan nem esett jól neki, de szerintem sikerült kiengesztelnem azzal a kis vacsorával. Jiyong-sárm.
Az ebédemet befejezvén komótosan ballagtam vissza az emeletre a kis birodalmam felé. Elterültem a nagy bőrszékemben, és körbepásztáztam a teret. Valami hiányzott. Nem tudtam pontosan mi, de biztos voltam benne, hogy nem volt minden a helyén. Ahogy ültem, elgondolkoztam az elmúlt huszonnégy óra történésein. Lényegében mindenkivel összevesztem, aki igazán fontos volt nekem. Salome megérdemelte azt, amit a fejéhez vágtam, de nem ebben az állapotban kellett volna beolvasnom neki. Érzéketlen seggfej. Minzynek pedig biztosan rossz napja van. Máskor venni szokta az ilyen poénokat. A női gondok is befolyásolhatják, ezt nem veszem annyira a szívemre, de tőle is elnézést kell kérnem. Egy újabb feladatot csináltál magadnak, Jiyong. Igazából már nem is érdekelt. Teljesen tönkrement ez a nap. Csak arra tudtam gondolni, hogy mit mondok majd az este Saloménak, mikor kinyitja az ajtót. Megint eljátszom a szánalmas férfit? Netán térden állva könyörgök neki, mint mikor kidobott. Talán még pár könnycseppet is elmorzsolok, mikor már szinte ordítva közölte, hogy vége? Nem. Azóta megerősödtem. Ha nem bocsájt meg, elfogadom, de az én lelkiismeretem tiszta lesz.
Próbáltam valami használható zenei alapot összehozni, amit meg is mutattam Youngbaenek, aki szerencsére díjazta az ötleteimet, így legalább lesz miből kiindulni. Kora délután minden feladatommal végeztem, így Minzy keresésére indultam. Szerencsémre még mindig bent volt a kiadónál, abban a próbateremben, ahová ebéd után besietett. Az ajtófélfának dőlve figyeltem, ahogy tökéletesíti hibátlan mozdulatait. Elmosolyodtam, ahogy a virgonc kis törpi koncentrált, és apait-anyait beleadva próbált még többet és még jobban kihozni magából. Fölösleges volt, hiszen már elsőre is könnyen elsajátítja a mozdulatokat, de mindig szorgosan gyakorol, és a legjobbra törekszik. Maximalista, akárcsak én. Talán kicsit magamra találtam benne, ezért szeretek annyi mindent megosztani vele. Megért, meghallgat és éretten kezeli a problémákat. Persze emellett ő az egyik legfiatalabb tehetség a YG entertainmentnél, így érthető, ha sokszor szeleburdi, és bolond. Olyan, mint egy energiabomba. Akaratlanul is mosolyt csal arcodra, még akkor is, ha épp egy megtört szívű, sanyarú sorsú senkinek érzed magad.
- Mit bámulsz? – állt meg a szám közben, mikor észrevett.
- Ne légy már ilyen ellenséges. Bocsánatot kérni jöttem – mondtam bűnbánóan.
- Azt nagyon jól teszed. Csakhogy a koravén kislányokat nem egyszerű kiengesztelni- állította le a zenét, majd a törülközőjéért ment.
- Ezt értsem úgy, hogy a vaníliafagyi és a sült krumpli sem hat meg? – villantottam rá egy halovány félmosolyt.
- Jaj, Jiyong, miért ismersz te ilyen jól? – mosolyodott el ő is.
- Ezt vehetem egy „Semmi gond, én is szeretlek, oppának”? – kuncogtam.
- Barom – ütött mellkasomba. -  Megvársz?
- Persze, az előcsarnokban leszek, rendben?
- Megbeszéltük. De el ne felejtsd a fagyimat!
- És még én vagyok az óvodás… - nevettem el magam.
- Bla-bla-bla. Na, tűnés! Még zuhanyoznom kéne.
-  Büdi vagy kicsi Minzy? – nevettem.
- Ha-ha-ha – tagolta kissé ingerülten. – Kifelé!
- Puszi – kacsintottam, majd kimentem. Boldog voltam, hogy legalább ezt sikerült elintéznünk.

Fél órával később a kis törpi táncolt le a lépcsőn mosolyogva. Frissen illatozott, és vidámság áradt tőle mindenfelé.
- Megjött a pozitívenergia bombám –öleltem magamhoz. – Örülök, hogy nem haragszol.
- Ez a becenév sokkal jobban tetszik – tűrte lábujjhegyen, ahogy ölelgetem, majd ő is átkarolta nyakamat.
- Tudom-tudom.
- Na, kérem a beígért krumplimat – eresztett el vigyorogva.
- Khm – hallottam egy ismerős hangot a közelből. – Remélem, nem zavartam meg semmit.
- Angel? – mosolyodtam el. – Nem, dehogy. Hogy kerülsz ide? – öleltem meg azonnal.
- Volt egy kis szabadidőm, és a közelben volt dolgom, gondoltam beugrom, és megleplek.
- Nagyon jól tetted, örülök neked. Minzy, ő itt Angel.
- Már sokat hallottam rólad- hajolt meg mosolyogva.
- Oh, igazán? Remélem, csupa jót – pirult el kicsit.
- Nyugi, Jiyong mindig őszinte.
- Nem lenne gond, ha máskor pótolnánk be a fagyit? – néztem boci szemekkel Minzyre.
- Dehogy, érezzétek jól magatokat! – ölelt meg.
- Köszi, tündér vagy.
- Tudom- kacsintott. – Angel!
- Hm?
- Vigyázz oppára – indult ki jókedvűen.
- Persze, fogok.

Angel szemszöge:

Az edzőteremben eltöltött nap meglehetősen unalmasan telt. Hazafelé sétáltam, mikor megláttam a hatalmas YG entertainment épületet. Eddig nem is igazán foglalkoztam vele, nem volt semmi, ami odakötött volna. Viszont mióta ismerem Jiyongot, nemcsak a munkahelyéről, hanem minden kis apróságról ő jut eszembe. A regényekben és a női magazinokban ezt hívják szerelemnek. Én ezt az érzést korainak érzem behatárolni, de egy biztos, kedvelem. Nagyon.
Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, bemegyek a kiadóhoz, hátha bent találom Jiyongot. Nem keresett, ami miatt kissé elbizonytalanodtam. Talán mégsem volt olyan tökéletes a legutóbbi este, mint amilyennek éreztem.
Szerencsémre bent találtam a művészurat, nem kellett sokat kutakodnom, az előcsarnokban találtam magam szembe vele, miközben egy másik nőt ölelgetett. Egy ütemet kihagyott a szívem, valami olyasmit éreztem, mint addig soha. Zavart a másik nő közelsége, irritált a törékeny alkata, az alacsony lány vigyorgása. A puszta létezését is gyűlöltem. Mi ez, ha nem féltékenység?
Hamar bemutatott minket egymásnak Jiyong, így egyértelművé vált számomra, hogy Minzy az egyik méltán híres lánycsapat legfiatalabb tagja. Ez az információ csökkentette a zöld szörnyet tápláló feszültséget, így műmosolyt magamra erőltetve üdvözöltem, és egy rövid bájcsevejt folytattunk. Szerencsére gyorsan kapcsolt a kishölgy, és hamar érzékelte, hogy szeretnék kettesben lenni Jiyonggal. Egész értelmesnek tűnik, ráadásul mosolygós, és sok időt tölt azzal a férfival, aki jelenleg a nap huszonnégy órájában a fejemben jár. Mázlista.
- Hazafelé indultál? – kérdeztem kedvesen.
- Igazából, még lenn dolgom – vakarta idegesen fejét.
- Mi lenne az?
- Hát, egy barátom nem érzi jól magát, és gondoltam, örülne, ha valaki támogatná. – Hm… diplomatikus válasz. Mit titkolsz előlem?
- Értem, akkor hagylak. Én Saloméhez indultam, most szakított a barátjával, és nagyon rosszul van – magyaráztam lelkesen. Szeretek segíteni a számomra fontos embereknek. Jiyong arcára viszont kiült a rémület, amint meghallotta barátnőm nevét.  – Mi a baj? Rosszat mondtam?
- Nem, dehogy. Az az igazság, hogy én is hozzá indultam – próbálta leplezni zavarát.
- Értem, szóval kettesben szeretnél lenni vele – mondtam csalódottan.
- Nem erről van szó, csak megbántottam tegnap.
- Mit kerestél nála tegnap?
- Semmit, csak írt egy üzenetet, hogy beszéljünk.
- Nem is tudtam, hogy ennyire jóban vagytok.
- Régen nagyon közel álltunk egymáshoz.
- Mit jelent az a nagyon közel? – sétáltunk közben Salome felé.
- Nagyon közel. Túl közel.
- Csak nem jártatok? – viccelődtem nevetve. Meglepetésemre csak egy erőltetett, zavart kacaj csapta meg fülemet. – Nem mondod komolyan? – döbbentem le teljesen.
- De igen, de erről senkinek egy szót se. Megértetted?
- Mi ez a határozottság? Már vége, nem?
- De, vége, csak nem szeretném, ha bárki is megtudná.
- Szégyelled?
- Dehogy! Csak zaklatnák, és ezt nem akarom, pláne, hogy már vége.
- Áh, értem – könyveltem el magamban a dolgot.
- Haragszol?
- Mennyi ideig tartott?
- Mit számít ez?
- Kérdeztem valamit.
- Úgy egy évig. Miért?
- Hogy volt képes ennyi ideig titkolózni előttem? A legjobb barátnője előtt.
- Ne hibáztasd, én kértem rá.
- És azóta jóban vagytok. Hát persze. Hogy dőlhettem be annak, hogy majdnem elütötted, és engesztelésképpen meghívtad valamire.
- Hát –kuncogott- ez valóban így történt – mosolyodott el, mire egy dühös pillantás volt a válaszom. – Bocsi. De ne haragudj rá.
- Majd túlteszem magam rajta. De jobb lesz, ha most egyedül mész oda – csatlakoztam le tőle.
- Várj, Angel!
- Hm? – néztem vissza rá.
- Ugye még találkozunk?
- Én azt hittem-
- Holnap este, nálam.
- Nem is tudom…
- Kérlek. Ígérem, nem fogsz csalódni.
- Rendben, legyen – sóhajtottam.
- Szuper – mosolyodott el aranyosan, majd két puszit nyomott arcomra, és Salome felé indult.
- Ez a pasi, kikészít – motyogtam magamban. Bármit tesz, képtelen vagyok haragudni rá. Csupa szeretet árad belőle. Nem csak felém, mindenki felé. Ha tehetné, ezerfelé szakadna, hogy mindenkinek segítsen. Ez az ember maga a megtestesült jóindulat és gyöngédség. Azt hiszem, ő az, akit kerestem. Határozott, férfias, elérhetetlen, figyelmes. Tökéletes. A szerelmet nem szabad keresni, mert a rajtunk erőt vett kétségbeesés jobban vonzza magához az idiótábbnál idiótább vakvágányokat, mely során életünk értelmetlennek tűnik. Úgy érezzük, nincs kiút, és minduntalan keressük a megvilágosodást.  A fény pedig kisvártatva meg is érkezik. Akkor, mikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ez a fény pedig nem más, mint a remény. Egy kis sugara elég ahhoz, hogy felálljunk, és újrakezdjünk mindent. Átértékeljük az eddig elrontottakat, és új, jobb irányba induljunk tovább az élet útvesztőjében. Sokszor hittem, hogy nincs tovább. Sokszor csalódtam, és azóta is hurcolom magammal azokat a sebeket, melyeket a nagybetűs élet rozsdás vassal vésett belém. Az idő során nem lett könnyebb. Nem lettem sokkal jobb, nem váltottam meg a világot. De egy dolgot már biztosan tudok. Nincs jobb, mint felállni, megerősödni, és kilépni a mindennapok körforgásából, mely minduntalan ismétli önmagát. Néha kell üresnek lenni, s magatehetetlenül lebegni az éterben. Aztán feledni kell a múltat, a fájdalmat, és újat kell alkotni. Minden megváltozhat, de a titkaidat örökké magadban őrzöd.