3. Painful

Jiyong szemszöge:

Fájdalmasan teltek a mindennapok. Megválaszolatlan kérdések százai repdestek körülöttem, és minduntalan csak a válaszok után kutattam. A munkába temetkeztem, és nem voltam hajlandó másol létezni, csak otthon és a stúdiómban. Természetesen ezzel elég sok embert magamra haragítottam, hiszen nem jártam be próbákra, edzésre, énekórára. Sokan azt mondták, hogy teljesen magamba fordultam, és depressziós lettem. Az igazat megvallva, talán nem tévedtek sokat.
Szokásos tevékenységem közben zavart meg a telefoncsörgés. Automatikusan ki akartam nyomni, hogy mindenkiben tudatosuljon, engem egyedül kell hagyni. Már épp benyomtam volna a piros gombot a készüléken, mikor megláttam a nevet a kijelzőn, így azonnal felvettem.
- Igen?
- Szia, Jiyong. –hallottam meg csilingelő hangját.
- Szia. –mosolyodtam el akaratlanul is, amit szerencsére nem látott.
- Hallottam a tegnap estéről. Nem hiszed el, milyen érzéseket váltottál ki belőle. –hüledezett.
- Csak azt ne mondd, hogy belém szeretett. – nevettem.
- Hát, - tartott kis szünetet- még nem.
- Tessék? Még nem? Mi az, hogy még nem?
- Nagyon megnyerő voltál. –kuncogott- Tudod azzal, amivel le akartad koptatni, csak még jobban elcsavartad a fejét. Szép munka, Jiyong.
- Ne röhögj már, ez nem vicces! – förmedtem rá kissé, kétségbeesetten- Le kell építened. Nem lesz köztünk semmi, már most tudom, fölösleges epekednie.
- Ne csináld már, nem élhetsz örökké a négy fal között. Pár hónap után elrángattalak egy randira. Szerintem Angel igazán jó barátnőjelölt, és ezt nem elfogultságból mondom. Nagyon tud szeretni, ha hagyják. Kérlek, próbáljátok meg.
- Úristen, te mindjárt összeadsz minket. Nem akarom. Nem, nem, nem és nem! Biztos lehetsz benne, hogy nem találkozunk többet. Alig van időm a kötelezettségeimre, nemhogy egy barátnőre.
- Tudom, hogy csak kifogásokat keresel, de ezek elég szánalmasak.
- Kösz, Sal, ez igazán jól esett.
- Kábé annyira jól, mint az, hogy a pasi, akivel randizott a barátnőm, tudomást sem vett róla.
- Ez azért nem egészen helytálló. Gondolom, azóta nem futottál kutyák után. – kuncogtam el magam.
- Ha-ha-ha. –taglalta szótagonként- De kis humoros kedvében van ma valaki. Szerintem nem kérek sokat, csak legalább próbáld meg megismerni.
- Nem akarom.
- Mint valami óvodás, komolyan mondom. Bármit kér az anyja, csak azért is mást csinál.
- Anyuci? – mondtam elváltoztatott hangon.
- Na, jó Jiyong, azt hiszem, nem jutunk többre. Szia.
Ezek után már csak a vonalmegszakítás hangját hallottam a telefonból. Rám nyomta. Egyszerűen fogta, és mindenféle közös megállapodást mellőzve egyedül döntött a dologról. Megint kihagyott olyasvalamiből, amihez közöm lett volna. Mindig ezt csinálta, és úgy tűnik, még nem sikerült leszoknia róla.

Angel szemszöge:

Ahogy teltek-múltak a napok, be kellett látnom, hogy Jiyongot nem látom már többet. Olyan magabiztos voltam, és úgy beleéltem magam, hogy így még nagyobbat koppantam. Őrülten boldog voltam, hogy végre találtam valakit, aki első találkozás alapján tökéletes. Nekem nem kell, hogy a férfi a tenyerén hordozzon. Csak az kell, hogy érezzem, hogy szeret, de valamiért mindig küzdeni kelljen a kapcsolatban. Mikor azt mondta, nem kell férfi, hazudtam. Mindennél jobban vágyom megint egyre, de ennek kivitelezése egyszerűen lehetetlen. Salome sem szingli, ott van neki Jungyeol, csak én vagyok ilyen szerencsétlen. Elkérhetném a számát, de ennyire nem akarok rámenős lenni. Eddig úgy voltam vele, hogy ha összefutunk, mindenképpen meghódítom, de most feladtam. Lassan egy hónapja láttam utoljára, így már nem is él bennem olyan elevenen az együtt töltött vacsora emléke. Kinek akarok hazudni? Minden szavára emlékszem, minden mozzanatára, de próbálom elfelejteni, mert muszáj. Mert úgysem látom többet, és valószínűleg csak udvariasságból értett egyet, mikor javasoltam a következő találkánkat. Sőt, még az is megeshet, hogy nem voltam neki szimpatikus. Kicsit sem. Csalódott vagyok, mert tényleg akartam ezt az egészet. Végre szerelmes akarok lenni, és talán egy kicsit bele is habarodtam.

- És akkor ennyi volt? Feladod? – kérdezte barátnőm egy közös filmnézős este folyamán.
- Mi mást tudnék tenni? – faltam nagy kanállal a fagylaltot a hideg időjárás ellenére.
- Figyelj, nincs még minden veszve. Csak ott kell lenned, ahol ő van, aztán véletlenül egymásba futtok.
- Mintha ez annyira könnyen kivitelezhető lenne. Már nem is jár be hozzánk. Nemhogy engem, a környékemet is kerüli.
- Ezt meg csak bebeszéled magadnak. Nézd, sokat jár Chrome Hearts-be, nem ártana néha-néha neked is bemenni.
- Ezt most úgy mondod, mintha csak a legkisebb fülbevaló hátuljára telne. Nem tudom, feltűnt-e, de ennyi fizetésből nem járkálok oda.
- Én viszont ott dolgoztam, és bemutattam neked Miat, igaz?
- Igen.
- Felhívod szépen, és megbeszélsz vele egy találkozót, mondjuk ebédszünetben, holnap úgysem dolgozol. Aztán mikor végeztetek, kedvesen felajánlod, hogy visszakíséred, amit ő elfogad. Ha szerencséd van, ott lesz Jiyong, akit leszólítasz.
- Miért akarsz ennyire összehozni vele?
- Nem tudom, jól mutatnátok együtt. Ráadásul régóta egyedül van, és te is. Rátok férne már egy kis pezsgés, és erre a legjobb módszer egy kapcsolat.
- Utálod, hogy szingli vagyok.
- Viccelsz? Az egyik legjobb dolog, egészen addig, amíg én is az vagyok. Aztán meg csak azon kapom magam, hogy egyedül kell hagyjalak, mert Jungyeol ide visz, Jungyeol oda visz, és nem akarsz harmadik kerék lenni. De ha lenne valakid, minden egyszerűbb lenne. Sosem unatkoznál, és akar négyesben is elmehetnénk valahova.
- Ezek kivételesen jó érvek. De tudod, hogy utálom, ha törött szárnyú kismadárnak nézel, és pátyolgatsz. Nincs szükségem rá. Igen, néha rossz és majd’ megőrülök a tudattól, hogy neked épp bókolnak és pezsgős vacsorát rendeznek, miközben én az elnyűtt pizsamámban kucorgok a tévé előtt. Igen, és sokszor meg tudnálak fojtani, mert olyan pasival szervezel nekem randit, akivel te szóba sem állnál, de ennek ellenére megvagyok. –mondtam meglepően indulatosan.
- Jézusom. Ezt így sosem gondoltam volna. Mármint… tudom, hogy biztosan rossz lehet, de akkor nem beszélek többet Jungyeolról, meg a szerelmi életemről. Sajnálom.  –szabadkozott riadtan. Jól ráijeszthettem szegényre.
- Nem, nem úgy értettem Salome, csak kicsit… túloztam.
- Semmi baj, megértelek. Holnap mindenképpen menj el, jó?
- Rendben. – mondtam lehajtott fejjel.

Csak másnap jöttem rá, hogy mit is mondtam Saloménak. Elborult az agyam, nem akartam megbántani őt. Persze már nem volt ott, hogy ezt elmondjam neki, így kénytelen leszek este beszélni vele, és együtt vacsorázunk, már ha nem lesz megint Jungyeol. Irritál a pasi, és nem csak azért,mert pasi, hanem mert van. Egyszerűen a puszta jelenléte is zavar. El kéne tenni láb alól, és akkor megszűnne gondjaim több, mint ötven százaléka. Remek lenne. Mindenesetre most be kell érnem azzal, hogy Jungyeol elfoglalt vagy fáradt pillanataiban Salome velem tudja tölteni az idejét, és ezt meg is teszi. Elvégre ő a támaszom, vagy mi. Nem érdemli meg őt az a tuskó. Elhalmozza mindennel, de igazán nem szereti, ezt meg nem látja az én kis naiv barátnőm, bármennyiszer is rámutatok.
Aznap ki sem mozdultam otthonról. Szabadnapom volt, így egész nap csak feküdtem a rémálmoktól képződött verejtéktócsában, amit a reggeli sikításom következtében muszájból hagytam magam mögött. Aztán csak csendben vártam valami jobbra. Mintha bármi is megváltozna az életemben attól, hogy szánalmas önsajnálatba kezdek, és marcangolom magam az emlékek miatt, amiknek köszönhetően egykor megerősödtem, de mára már tudom, hogy ez csak időszakos. Elgyengülök, és megszűnik a biztonságos, jól felépített világom. Ilyenkor csak a magány van nekem, a szűnni nem akaró csönd zúgása, meg a korai sötétedés. Amint leszáll az éj, új ember leszek, és levetem a mindennapok maszkját. Kiülök egy nagy csésze kávéval a teraszomra, bebugyolálom magam a kedvenc plédemmel, és összekuporodva figyelem a hópelyhek békés földet érését. Csak fel akarok ébredni, és hinni akarom, hogy minden, ami eddig történt velem, csupán egy hosszú álom része. A boldog percek csak utópikus képzelgések, és igazából egy rémálom része vagyok. Kómában fekszem, és ezalatt egy új világba csöppentem. Bár így lenne. Mintha megszállta volna élettelenül heverő testemet az ördög, és olyan dolgokra kényszerítene, amit nem akarok megtenni. Mintha két különböző lélek élne bennem, és mindig másik akarna feltörni. Mintha nem tudnám, mit csinálok. Kínok köz vergődöm, és várom a megváltást. Kiszáradtam, a torkomból kiszökő hangos ordítások bezengték az egész teret. Talán bolondnak, vagy őrültnek néznek az emberek az utcán. Azon a kihalt utcán, ahol csak a csend pihen, és szűnni nem akaró épületegyüttesek követik egymást. Azon az utcán, ahol tragédia történt, mégsem tudja senki. Remegek. Talán a csípős, téli szél arcomhoz csapódó löketeitől, talán attól, hogy még mindig rettegek.
- Kérek mindent, és mindenkit, akinek befolyása van az életem történéseire, hadd szeressek. Kérlek, hagy játsszak azért, amire úgy vágyom. Hadd ne nyomjam el magamban, hadd ne kelljen mindenki előtt erősnek mutatkoznom. Hagyj elgyengülni, és sírni. Könyörgöm, hadd legyen teljes az életem. –mormoltam halkan, majd hangom egyre csak erősödött, míg a végén tőlem volt hangos az egész környék. Sírni akartam, de nem lehetett. Nem tudtam. Gyűlölöm ezt. Gyűlölöm, mikor valami nem úgy alakul, ahogyan én akarom, ahogyan elterveztem. Legszívesebben lemészárolnám azokat, akik keresztbe tesznek nekem, hátha az ú könnyükből táplálkozhatom. De nem… csak egy egyszerű nagyvárosi nő vagyok, tele félelemmel.